Étkező helyiség

Egy asztalokkal és székekkel berendezett nyitott helyiség, ahol lakmároznak a Félvér tábor lakói.

Layla miután kinapozta magát, úgy gondolta, hogy elmegy enni, mert már eléggé éhes volt és ki is száradt egy kicsit a torka. A legkényelmesebb ruhájában volt – amit a legtöbbször visel is. Belépett az ebédlőbe és nagyon finom illat csapta meg az orrát. Ráadásul már korgott is a gyomra az éhségtől, de persze nem akarta a napozást félbehagyni. Haját eltűrte a füle mögé, nem szívesen eszi meg a haját, ha nem muszáj. Odament a pulthoz, elkezdtett azon gondolkozni mit is egyen, majd végül arra jutott, hogy csirkét fog enni salátával. Ráadásul nem is annyira hízlaló. Így hát elvette az ételt, és még vizet is tett a tálcára. Megfordult és kiválasztott egy helyet ahova leül. Odament, majd helyet foglalt az asztalfőn – az a kedvenc helye. Majd nem sokára el kezdett enni.

Kissé idegesen toppantam be az étkezőbe, az egyik táborozó - név szerint Jake - szerint jó móka azzal szórakozni, hogy azt mondja, az egyik szatír összetörte a nagyasztalt az étkezőben, pedig mint látom, egy repedés sincs a kemény fából készült bútordarabon. A srác mióta csak idekerült szeret engem cukkolni, 18 éves létére nem nőtt ki az ilyesfajta gyerekes csínyekből. Megráztam a fejem, elűzve idegességemet, és Layla-t pillantottam meg az asztalfőnél egyedül étkezni. Lassan odamentem hozzá, és kedves köszönéssel fordultam felé:
- Szia, Layla! - szólítottam meg, hogy tudja, hozzá szólok. Majdnem minden tanuló nevét tudtam a táborban, illetve származásukat is. Layla-ról például lerítt, hoyg anyja Aphrodité.
- Hogy telik a napod? - érdeklődtem, miközben leültem a mellette levő székre az asztalhoz.

Körülbelül az evése felénél tartott Lala, mikor megszólította valaki őt. Biztos, hogy őt, mert a nevét mondta. Ha csak nics valahol a közelébe még egy Layla.
Megfordult, és észrevette, hogy Loryanne az. A híres nevezetes Hérának a gyermeke. Néha belegondol Layla abba, hogy a másik világban a gyerekek ezekről az istenekről tanulnak, ők pedig bármikor láthatnának őket.
- Szia! - köszönt Layla is neki, majd leült mellé.
Megkérdezte, hogy telik a napja. Erre ezt válaszolta:
- Átlagosan... - mondta neki. Sorolhatta volna, hogy lement napozni stb, de nem szándékozta. Tudta, hogy semmi haszna nincs belőle, plusz sok évi tapasztalat.
- Na, és neked? - kérdezte Layla tőle. Ő nem eszik semmit, lehet, hogy már evett vagy most jött enni.

Layla ártalmatlannak bizonyult ittléte során, nem volt erőszakpárti, bár anyja sem éppen, és emiatt is leeht, hogy Afhrodité és Héra, ha lehet mondani nincsenek haragban. Bár ki tudja, milyen szerelmi szálak vannak odafent, és azóta hogyan boldogulnak a szüleink, de az már az ő problémájuk. Nekem pedig megvannak a sajátjaim: a táborozók, akikkel nem bírok.
- Szokásos... Pár idétlent kellene helyre tennem, amúgy majd egy tréninget felügyelek - hadartam el, majd elmosolyodtam egy sóhajtás keretében.
- Hogy-hogy egyedül vagy? - érdeklődtem, mert nem gondoltam volna, hogy Layla az a magányos típus.

Loryanne elmondta Layla-nak, hogy mit is csinált a mai nap, és ezt ő figyelmesen hallgatta.
Megkérdezte, hogy-hogy egyedül van, erre ezt válaszolta:
- Hát... kicsit elegem lett a pasikból, de majd holnap jobb kedvem lesz - mondta Layla. Pontosabban úgy történt, hogy majdnem szétrobbant a feje, és ezért elküldte a fiúkat. És emiatt döntött úgy, hogy elmegy egy kiadós napozásra, hát ha kicsit enyhül a fájdalma. Sikerült enyhítenie, viszont még mindig fáj neki.
- Nem akarsz enni? Vagy már ettél? - kérdeztem tőle.

Mosolyra húzódott a srác, amikor Layla azt mondta, hogy elege lett a fiúkból. Engem sosem rajongtak körül, hiszen én nem vagyok Aphrodité lánya. Persze ezt nem sajnálom, azt is csak egy kicsit bántam, hogy a fiúk csak körül akarnak metélni egy darab karddal az edzőteremben.
- Nincs is rá nagyon időm, hogy egyek. Állandóan rohanok - vallottam be őszintén. Az nagyon igaz, hogy állandóan akad valami munka a táborban, amit nekem kell elvégeznem, s ez nem baj, csak így egyáltalán nincs időm magánéletre.
- Na, és te mi finomat eszel? - érdeklődtem a tálcájára mutatva.

Azért sajnálom egy kicsit Loryanne-t, mert nincs egy kis szabad ideje sem. Nincs magánélete, legalább is ebből fakadóan úgy gondolom. Ezért megértően is néztem rá.
- Értem - bólogattam. Majd megkérdezte, hogy mit is eszek. Erre ezt válaszoltam:
- Hát... csirkét salátával. Az legalább nem hízlal - mondtam egy is nevetéssel is.Annyira nem kellett féltenem, hogy elhízok. Mert örököltem (valamelyik) szülőm génjét, így nem tudok könnyen elhízni.

- Jól van - biccentettem mosolyogva, és felálltam a padoktól, mert az állandó rohanáshoz híven ismét rohannom kellett.
- További szép napot! - köszöntem el Layla-tól, és indultam el a bungalók irányába, mert szinte biztos voltam benne, hogy ismét felfordulást csináltak,mióta eljöttem.

Nagy büszkén vágtattam be az ebédlőbe. Meggyógyult a sebem, és persze az összes csatámat megnyertem. Valahogy még ha ki is jöttem a gyakorlatból, akkor is újra hozzászoktam. Ez van, ha Athéné lánya valaki. Szinte kikapcsolódok, ha harcolok, és azért örültem a tavalyi megbízatásnak Percy-vel és Grover-rel, mert az egy igazi csata volt.
Én maradt a hagyományos nektárnál és ambróziánál az ebédemnél. Ebben az időszakban vannak sokan az ebédlőben, de amikor valaki mellett helyet foglalok, akkor az illető mindig feláll és elmegy. Félnek tőlem, pedig csak a harcok miatt vagyok ilyen. Valójában csak Percy és Grover az, akik az igazi személyiségemet ismerik. Leültem egy üres asztalhoz, s elkezdtem az ebédemet.

Elég sokan voltak az ebédlőben. Mivel nem régóta vagyok a táborban nem ismerek senkit még. Persze a fiúk mindegyike meg akar ismerni, de nem vagyok abban az állapotban, hogy most ismerkedjek. Még meg kell szoknom az új helyet utána jöhet a pasizás. Ahogy elnézem nagyon helyesek erre felé a srácok. Isteni ivadékok.
Megláttam egy asztalt, ahol csak egy lány ült, gondoltam leülök mellé olyan egyedül van biztos szívesen beszélgetne és legalább nem ennék egyedül.
-Szia Violet vagyok, de mindenki csak Violanak hív! - köszöntem neki. . Leülhetek? - kérdeztem, de meg sem várva a válaszát heyet foglaltam.
-Aphrodité lánya vagyok. Téged hogy hívnak? - kíváncsiskodtam.

Miközben ettem és ittam a tényleg ISTENI ételből és italból, akkor egy lány jött oda hozzám. Szép volt, és így nem lehet kizárt, hogy Aphrodité lánya. Ugyanazok a vonásai vannak.
- Leülhetsz - mondtam, mire már ő is helyet foglalt. Gondoltam, hogy a szépség istennőjének a lánya. Nem csoda, hogy én meg a bölcsesség istennőjének a gyermeke vagyok. Bráe, ezt nem volt nehéz felfedezni. Általában első látásra fel lehet ismerni, hogy ki kinek a gyermeke. Majdnem mindenki ismer engem, de nem baj, hogy ő még nem. Nem azért, de néha rossz hírem van, bár ha rosszat szolnak rólam, akkor azt mindenki tudja, hogy az illető megbánja - Én Annabeth Chase vagyok. Pallasz Athéné lánya - mondtam ki anyám hosszú nevét.

De jó még nem talákoztam Pallasz Athéné egy gyerekével sem. Olyan jó lenne olyan bölcsnek lenni és úgy harcolni mint egy profi. Kár, hogy Aphrodité lányai csak szépek és nem tudnak harcolni.
Lehet, hogy megkérem, hogy tartson egy-két órát. Annyira nem hasonlítottam a testvéreimhez, nem szerettem egész nap a tükör elött ülni. Mindig új dolgokat szeretnék kipróbálni.
Imádom a kalandokat, kár, hogy nem volt részem még egyben sem.
-Tudom, hogy ez egy kicsit furán hangzik tőlem, de nem segítenél a kardforgatásban egy kicsit? Biztos, hogy jó vagy, ilyan felmenőkkel, nem lehetsz rossz. - reméltem, hogy segít.
Most azt hoszi, hogy hülyéskedek. Engem nem tudtak becsapni mivel csak az ő gondolataira koncentrátam és mindent hallottam (mivel olvastok mások gondolatában).
-Tudom mit gondolsz rólam most, de nem érdekel. Én csak szeretnék valamit tudni azon kívűl, hogy szép vagyok, sokat nem ér a szépség ha béna vagy. Magölnek mire megfésülködsz. - próbáltam oldani a feszültséget, remélem érti amit mondani akartam neki.

Meglepődtem, amit Violet mondott. Hogy Aphrodité lány azt kéri tőlem, hogy edzem őt. Miért? - gondoltam. Már egyszer jártam rosszul ilyen esetben. A szépség istennőjének a lánya megkért, hogy segítsek neki a harc terén. Én ott vártam, de ő nem jött. Átvágott, mert éppen bulizni volt a szatírokkal. Azóta nem szoktam ilyeneknek segíteni. De Viola nem úgy nézett ki, mint aki tényleg komolyan gondolja ezt. Átgondoltam a dolgot, majd így válaszoltam:
- Rendben. Reggel 6:30-kor a kardforgatók edzőterén várlak a hét minden napján. Már holnap kezdünk. És nem szeretném, hogyha hiányoznál. Csak rajtad múlik - feleltem, hisz nagyon sokat számít a hozzáállásunk. Próbáltam másféle témát felhozni - És mit szeretsz csinálni a szabadidődben? - kérdeztem kíváncsian. Nekem szabadidőm is alig akad.

Reggel, olyan korán? Ha nem akarok mindig csak Aphrodité lányainek egyike lenni megteszem azt a fáradságot, hogy reggel felkelek és elmegyek edzeni.
-Oké. Nyugi nem fogok hiányozni egy órát sem. - mosolyogtam a lányra.
-Nagyon szeretek a szatírokkal mulatni, de azon kívül van mikor olvasok, de nem sokat, csak mértékkel. - nem mintha nem szeretnék olvasni, de nem voltam oda a hosszú könyvekért amikben nincsen kép.
-Neked van egyátalán szabadidőd? Azt figyeltem, hogy te folyton harcolsz valakivel. Tök jó lehet, ilyen pengén forgatni a kardot.

Hát igen, ahogy mondani szokás, aki korán az aranyat lel. És én, ha reggel edzem, akkor a nap többi részében friss leszek. A legjobb tanulás reggel van, és ez még Aphrodité lányának az esetében sem változhat. Ha ő kért, akkor el is várom, hogy minden órán pontosan ott legyen. Még mindig furcsának tűnt, hogy olvas a gondolataimban. Ez olyan, mintha valaki turkálna a fejemben, és nekem ez nem tetszik. A következő kérdésnél meglepődtem. Még hogy nekem szabadidőm? Alig van.
- Hát, nem sok. Csak, amikor eszek, mint látod. De máskor nincs, szóba sem jöhet. De látom neked van sok, mint a tenger – mondtam, miközben sikerült befejeznem az ebédemet.

Egész nap nem csinálok szinte semmit. Néha még unatkozni is van időm.
-Tudom, hogy elvárod, hogy időben menjek edzeni. Még hamarabb is ott leszek 5 perccel. Korábban nem megy a felkelés. - válaszoltam a gondolataira.
Nem mindig jó ha valaki tud olvasni mások gondolataiban. Néha nagyon zavaró tud lenni, hogy valakivel beszélgetsz és azt is hallod amit nem akar kimondani és véletlenül arra válaszolsz. Nekem a gondolatok olyanok mint a beszéd, tisztán hallom őket, és reagálok is rájuk.

Még mindig kicsit furcsa volt, hogy Violet tud olvasni a gondolataimban. Ennek van előnye is, mert tudja, hogy mások mit gondolnak róla. De a hátránya az, hogy nem mindig tudja megkülönböztetni az igazi beszédtől. Ezeket csak azért tudom, mert olvastam a könyvekben. Bár, mostanság olvasásra is alig van időm. Pedig azt szeretem csinálni, meg persze az építészeti nevezetességeket nézni, hisz nagyon érdekel az építészet.
- Rendben – mondtam, majd kérdeztem a képessége felől – És milyen, hogy tudsz mások gondolataiban olvasni? – tudakoltam meg kíváncsian, mert az információkat csak a könyvekből tudom. És azok nem biztos, hogy 100%-ig megbízhatóak.

Most tudtam, hogy nem kéne odafigyelnem a gondolataira, de az egyik nagyon megragadott.
-A képesség nagyon jó, de néha zavaró. Igazából nem hátráltat semmiben, de jobb odafigyelni, hogy mire válaszolsz, nem mondenki szereti, ha a fejében turkálnak. Hallom szeretsz olvasni. - ezt is a gondolataiból szedtem.
Lehet, hogy nem szeretné ha a fejében olvasnék.
-Ha zavar az agyturkászás szólj. Kitudlak zárni a fejemből. - ajánlottam fel, mert egyszer nekem is olvastak a fejemben és elég rossz volt.

Úgy látom, akkor nem sok mindenben tévednek a könyvek. Ez jó, hisz most már tudom, hogy gyakran meg lehet bízni bennük. Kicsit furán hangzik, hogy egy könyvbe meg lehet bízni, de aki olvas, azt tudja, hogy miről van szó. Már pedig én úgy veszem észre, hogy itt sokan olvasnak.
- Annyira nem vészes, de majd szólok, hogyha úgy döntenék, hogy ne olvass a gondolataimban – feleltem. Néha jó, néha pedig nem. Ha valamit nem szeretnék hangosan elmondani neki, akár így is üzenhetek gondolatban. Ez például jó. Rossz, viszont, ha olyan dologra gondolok, ami nem tartozik rá. Ez egy kicsit durvább megfogalmazás, de a lényeg benne van. Szóval előnye és hátránya is van ennek a dolognak.

-Sok embert ismersz a táborban? - kezdtem meg egy teljesen új témát.
Igazából nekem nagyon sok mondani valóm lenne, de nem hinném, hogy nagyon érdekelné őt. Azok a dolgok inkább olyan dolog lennének, ami nem kötné le.
Nagyon jó fej csaj. Hallottam róla rosszakat is, de inkább jókat. Ezért jöttem csak most ide hozzá. Nem szeretem ha visszautasítanak, akkor nagyon mérges tudok lenni.

Elgondolkodtató kérdést tett fel Violet. Igazából nem mondhatni, hogy sokat ismerek, de sokkal találkoztam. Mindenkiről tudok egy-két információt, de van akinél többet nem is. Akikkel nap, mint nap harcolok, azok ebbe a csoportba tartoznak. Még ha olyan ismert istennőnek a gyermeke vagyok, akkor sem kedvelnek többen. Mivel bölcs anyukától származok, így át tudok látni másokon, mivel már ezt a képességemet sikeresen megtanultam. Meggondoltan válaszoltam a lány kérdésére, hogy ne értse félre a mondanivalómat.
- Igazából sokkal találkoztam, de nem ismerek sokat. Akiket legjobban ismerek, ők Percy Jackson és Grover. Poszeidon fia és egy szatír - világosítottam fel Vilet-et, hisz nem rég jött, így talán ezt is érdemes megjegyeznie. Lassan be is fejeztem az ebédet - Nekem most mennem kell tovább edzeni. Akkor holnap reggel találkozunk - álltam fel az asztaltól a válaszára várva. Jó volt vele beszélgetni, de még sok tennivalóm van ma.

-Tudom, hogy kik ők Percy egész helyes. - jegyeztem meg. Most elég csúnyán nézett rám a csaj.
Grovert ismerem, hisz szatír és elég sokat lógok velük.
-Jó menj csak. Akkor holnap reggel találkozunk. - mosolyogtam és elment. Egész aranyos lány, nem gondoltam volna, hogy ennyire jófej.
Én még maradok egy kicsit.

Percy helyes? Ezt még nem olyan sok embertől hallottam. Főleg nem Aphrodité lányainak egyikétől, hisz ők rögtön rámásznának a srácra. Kicsit fura ez a dolog, de nekem úgy sincs közöm hozzá. Gondolataimat kiverve a fejemből egy mosollyal köszöntem el Viola-tól. Nem hittem volna, hogy a szépség istennőjének ilyen kedves lányai lennének. Még sohasem éreztem azt, hogy a látszat néha csal. De ezt most már elhiszem.
- Szia! – köszöntem el tőle, majd a csatatér felé vettem az irányt.