Ms. Artenton kis házikója

Kisétáltam az ajtón, majd megköszöntem Miss Artenton-nak a segítséget.
- Köszönöm, hogy segítettél! És további szép napot! - köszöntem el, majd elindultam a hálóhelyem felé.

Megértettem, amit Annabeth mondott. Számára nagyon különbözhetett a kint az itteni élettől. Két külön világ, akár a halandó az istenitől. Amennyi nagyszerű dolgot mutat a félisteni lét, olyannyira el is vág a valóélettől, a modernizált külvilágtól. Persze az nem hiányzott, jobb nélküle, de néha - tényleg csak néha - jobb lett volna egy-két modernebb eszköz.
- Jó - bólintottam, és én is felálltam, hoyg kikísérjem.
- Ne felejtsd el átkötni, és szólj, ha bármi baj van! - mondtam neki kedvesen.

Figyelmsen hallgattam, ahogy Miss Artenton elmeséli, hogy ő a külvilágban nőtt fel. Nem is gondoltam volna. Majd megkérdezte, hogy megjött -e a kedvem, hogy kijárjak. Erre kicsit nehéz volt választ adni, hisz én itt nevelkedtem fel, nem tudhatom milyen, ha hosszabb ideig van kinn az ember, mármint félisten. Így válaszoltam a kérdésre:
- Igazából, ha kalandról van szó, akkor szívesen megyek, de ha nem, akkor inkább maradok - szememet a sebre szegeztem - Szerintem én most megyek - feleltem a táborvezetőnek, s vártam, hogy rábólint -e a dologra, közben felálltam a székről.

Csendesen hallgattam végig, amit Annabeth mesélt a külvilágról, s szinte már honvágyam támadt. Igen, azt hiszem, tényleg valamennyivel méltóbbak vagyunk az embereknél ahhoz, hogy félisteneknek nevezzenek minket. De hogy vajon tényleg, komolyan megérdemeljük-e? Nem tudom biztosan. A hatalommal vissza lehet élni, s nekünk azt is meg kell tanulnunk, hogy ezt nem szabad, különben elszabadul a pokol.
- Igen, jártam - feleltem végül lassan kiejtve a szavakat.
- Odakint nőttem fel, Monaco-ban, s pár évvel ezelőttig csak a nyarakat töltöttem itt - ismertem be. Annabeth bizonyára jobban ismeri a tábort, mint én. Nyaranként nem sokat barátkoztam, inkább tanultam, de akkor is ezek voltak életem legjobb hónapjai.
- És megjött a kedved, hogy kijárj? - érdeklődtem. A lányból kinéztem volna, hogy kimegyeget kalandozni.

Nem tudom elképzelni a napomat az edzések nélkül. Mit fogok csinálni? Majd csak találok valami elfoglaltságot, lehet hogy majd könyveket olvasok vagy a többiek harcát nézem vagy meglátogatom Percy-éket, de ki tudja? legalább csak 1-2 napig kell pihentetni, utána pedig újra tréningezhetek - gondoltam, majd Miss Artenton megkérdezte, hogy milyen volt a külvilágban.
- Furcsa volt, teljesen más, mint itt a táborban. Kint a külvilágban az emberek többsége nem tudja védeni magát. Amúgy a kaland izgalmas volt és megmutatta számomra, hogy mi, akik a táborból jöttünk tényleg megérdemeljük, hogy félisteneknek hívjanak. Jó felfedezni egy másik, különösebb világot, ami eddig a számomra nem is létezett nagyon - mondtam, majd egy kérdést tettem fel - Jártál már a külvilágban? - kérdeztem, hisz jó tudni ilyeneket, hátha lesz még egy kaland odakint.

Elmosolyodtam, amikor Annabeth rögtön azon kezdett el aggódni, hoyg nem harcolhat. Annyira azért nem súlyos a seb, de nem tenne jót a gyógyulásának, ha jobban megsérülne.
- Hát, nem tiltom meg, de szerintem 1-2 napig jobb lenne, ha hanyagolnád a bunyót. Van lehetőség szelídebb elfoglaltságra is a táborban - jegyeztem meg finoman, kedves mosollyal az arcomon. Visszagondolva az előző pár hétre, megköszörültem a torkom, és megkérdeztem:
- Na, és milyen volt a külvilágban? - érdeklődtem. Ó, de rég is voltam kint! Már van évek óta, hogy hosszabb idpre elhagytam a tábort, ugyanis is szükség volt rám. Csak pár szükséges szállítmányért hagytam el e helyet, mely valójában mára már az otthonomat jelentette.

Figyelmesen hallgattam, amit Miss Artenton mond. Elég tapasztalt ilyen téren - gondoltam, majd megfogtam a sebkötözővel becsavart kezemet. Nem fájt, de ha nem gyógyul be hamar a seb, akkor nem tudom tréningezni magam. Pedig nekem ez nagyon fontos, hisz ebből áll az életem. Na, de azért egy kis szünet nekem sem árt. Persze azért edzeni is kell, de lehet, hogy a pihentetés lenne a legjobb módszer - gondoltam, s ezért ezt a kérdést tettem fel:
- Akkor pár napig nem is harcolhatok? - a válasz szerintem nem lesz, de majd meglátjuk, hogy valóban milyen súlyos a seb.

Szerencsére Annabeth-nek volt otthon a kenőcsből. Mondjuk erre számítottam, mert a bölcs anyjától örökölt képességei által ilyen dolgot sosem felejtene el. Így legalább nem kell készítenem új gyógynövényes szert, csak elmondanom a teendőket, amit persze szívesen tettem, mert fel akartam készíteni minfen fiatalt az életre.
- Nos, mert naponta kell cserélni, míg a seb be nem heged - mondtam tapasztaltan. A hegedési idő 3-4 nap lehet egy ilyen sebnél.
- Mindig kenj rá a kenőcsből, így nem fog elfertőződni, és enyhíti is a fájdalmat, aztán kösd át. Ha ezutóbbi nem megy, kérj meg valakit a gyengélkedőről vagy gyere hozzám. Szívesen segítek - jelentettem ki őszintén, majd az elsősegélyes dobozt visszatoltam a polc alá, és visszaültem Annabeth mellé.

Úgy látszik a táborvezető nagyon jól ért a gyógynövényhez, a sebek ellátásához. Mikor azt mondta kicsit fájni fog, nem ijedtem meg, hisz ahogy anyukám mondta erősnek kell
lennem. A fertőtlenítő kicsit csípett, de ezt már megszoktam, úgyhogy annyira nem volt vészes. Miután Miss Artenton megtett minden olyat, amit a seb ellátásakor kell, megkérdezte, hogy van -e otthon fertőtlenítőkrémem.
- Persze, van. A harcok után mindig jól jön - mivel anyukám a bölcsesség istennője, ezért logikus, hogy van nálam otthon, de lehet, hogy a táborvezető ezt nem gondolta - Miért kérdezed? - vártam erre mit mond Loryanne. Közben azon gondolkodtam, hogy én a tábort tényleg az otthonomnak hívom. Például Percy-nek nem tudom, hogy milyen érzés volt otthagynia az anyukáját és az igazi otthonát. Én a Félvér Tábor-t nagyon megszerettem és talán csak az életem árán hagynám el. Tekintetem Miss Artenton-ra szegeztem, s vártam mit válaszol.

Miközben kihalásztam a polc alól az elsősegyélynyújtó dobozt, végighallgattam, amit Annabeth mesélt. Gondoltam, hogy rögtön edzeni megy, amint visszatértek. Mondjuk alig egy hete érkeztek vissza a külvilágból. A kis túrájuk bizonyára nagy kaland volt a lány számára, hiszen ő a táborban nőtt fel, és nagyon kevésszer járt halandó földön, nem úgy mint én, vagy egy nagyobb része az itt táborozóknak.
- Nem, dehogy vagy láb alatt. Jókor jöttél, mert épp csak most értem haza - jegyeztem meg, és intettem neki, hogy üljön le a kis faszékre, mert én már leültem egyre, s közelebbről is szemügyre vettem a sebét. Nem volt nagyon mély, de eléggé vérzett. Elővettem a gyógynövényekből készített fertőtlenítőgélt.
- Ez kicsit fájni fog! - figyelmeztettem, és a sebére nyomtam a növényes kenőcsöt egy vattával. Ezek a természetes alapú gyógyírek hasznosak voltak nagyon. Pár nap és semmi sem lesz a seb helyén. Elővettem sebkötőzőt, és a dobozból, és felemelve Annabeth karját, háromszor körbecsavartam. Elsősegélynyújtásban már egész profi voltam.
- Van otthon fertőtlenítőkrémed? - kérdeztem a lánytól, miután megcsomóztam a kötözőt, hogy a karján maradjon. Majd el kell mondanom neki, hogy mit kell tennie a sebbel.

Miss Artenton kinyitotta az ajtót. Láttam rajta a csodálkozást, hisz nem sok ilyen sebet szerzek.
- Szia! - köszöntem én is neki, majd behívott - Köszönöm! - feleltem a beinvitálásra, majd elmeséltem mi is történt - Gondoltam a külvilági kaland után kicsit kéne tréningezni, ezért elmentem a Kardforgatók edzőterére. A srác lábát, aki ellen harcoltam, meg akartam sebezni, de mivel nem voltam elég gyors, ezért ő vágott egy sebet a vállamon. Annyira súlyos nem volt, mert utána felálltam, s végül meg is nyertem a versenyt. Hát ennyi történt. Ugye, nem vagyok láb alatt? - kérdeztem, hisz egy táborvezetőnek elég sok dolga van. Közben Percy megállapítása jutott eszembe: Ti kicsit túl komolyan veszitek ezt a táborosdit. Ez elég jó gondolat, de én félisten vagyok, muszáj edzenem. Én Pallasz Athéné lánya vagyok, ezért egész életemben a táborban tréningeztem. Ez egy kicsit súlyosabb seb, de átvészelem - gondoltam, majd tekintetemet a táborvezetőre szegeztem.

Épp hogy csak hazaértem ki lakásomba, amit igazából csak vendégháznak titulálnék, de boldogan élek itt már jó pár éve, amikor kopogást hallottam. Nem is sejtettem ki lehet az, de gyakran jönnek ide hozzám diákok. Felálltam a fakarosszékből, és megkerülve a nádsíp alakú asztal az ajtóhoz siettem, és kinyitottam. Annabeth állt ott, vérző karral. Először el akartam küldeni a gyengélkedőbe, de aztán eszembe jutott, hogy biztos meg van az oka, amiért idejött hozzám, és nem rögtön a gyengélkedő helyre, ahova általában mennek a táborozók a sebesüléseikkel. Ilyeneket Annabeth, Athéné lánya révén nem gyakran szerez, de ez kicsit komolyabbnak tűnt. Első ránézésre elég mélynek...
- Szia, Annabeth! - köszöntöttem kedvesen a lányt, és szélesebbre tárva az ajtót, beinvitáltam: - Gyere csak be!Amint befáradt, rögtön az elsősegélydobozomhoz indultam.
- Mi történt a karoddal? Komolynak tűnik - jegyeztem meg, lehajolva a polc alá tolt dobozért.

A fájó sebemet fogva Miss Artenton házához értem. Bekopogtam, s vártam hátha kapok valami választ. Közben azon gondolkodtam, hogy anyukám most mit is csinálhat. Talán tanácskozik az istenekkkel? Segít valami háborúban vagy talán épp engem figyel? Néha hallom a hangját, ilyenkor tanácsokat ad, hogy mit csináljak abban az adott helyzetben. Furcsa, mert megint hallom anyukám hangját: Annabeth, légy erős, mert fájhat, az hogyha fertőtlenítik a sebedet! Utána be kell kötözni. Ne félj, Miss Artenton érti a dolgát - mondta Pallasz Athéné, majd kizökkentem a külvilágba. Ezek szerint anyukámnak is volt néhány ilyen harca, amiben megsebesült. Ő nagyon sokat segít így, méghogyha a gondolataim közt is van - gondoltam, s figyelmesen vártam, mikor nyílik az ajtó.

A táborvezető otthona